2015. november 24., kedd

Kik a modern farizeusok?

Elterjedt vélemény, hogy a farizeusok utódai a szabályok és a törvények, vagy akár a tanítás hangoztatásáról ismerhetőek fel. Ennek a véleménynek egy jellemző folytatása pedig az, hogy velük ellentétben az igazi jézusi lelkületet őrzik azok, akik irgalmasan esetről esetre, emberközpontúan átértelmezik akár a Bibliát is, és nemhogy a bűnöst, de még a bűnt is vonakodnak elítélni a jóhiszeműség jegyében, „hiszen Isten mindent megbocsát”.

De kik is voltak igazából a farizeusok és a szadduceusok? A Biblián túl Josephus Flavius első századi zsidó történetírótól tudhatunk meg róluk sokat. A korabéli zsidó társadalmat alapvetően ez a két vallási csoport jellemezte. A farizeusok nagy gonddal megtartották az előírásokat, viszont elveszítették az igazság lelkét. Büszke emberek voltak, akik meghamisították a próféciákat a messiásról, és az isteni törvényeket a véleményük szerint értelmezték. A szadduceusok még nagyobb tévedésben voltak: a lélek halhatatlanságát is tagadták, és nem fogadták el a Szentírás egy jelentős részét.

A szadduceusokat csak néhány helyen említi Márk és Máté, míg a farizeusok ismételten előkerülnek. Máténál nyílt vád fogalmazódik meg ellenük: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Mentából, kaporból és köményből tizedet adtok, közben ami fontosabb a törvényben, az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget elhanyagoljátok. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni” (Mt 23.23).

Aquinói Szent Tamás ezt a verset úgy kommentálja, hogy az Úr a farizeusokat nem a tized megfizetéséért feddi meg, „hanem csak azért mert figyelmen kívül hagytak más fontosabb, spirituális előírásokat. Viszont általánosságban, a szabályok megtartásával kapcsolatban, úgy tűnik, ezt hagyja meg nekik „Ezt meg kell tenni” a törvény szerint, ahogy Aranyszájú Szent János is írja” (Summa, II-IIae, q. 87 ad 3).

Szent Ágoston és Szent Bonaventúra is hasonló véleményen voltak. Az utóbbi a következőképpen jellemzi a farizeusokat: „Azok számítanak farizeusnak, akik magukat jónak tartják a külső cselekedeteik miatt, ezért nincsen bennük bűntudat”.

Jézus elítéli a farizeusokat, mert a szívükbe látott: bűnösök voltak, akik magukat szentnek tartották. Ám nem a tetteik miatt ítéli el őket, ugyanis ha igaz az, hogy a jó és igaz törvény szerinti tettek a jó szándék híján elégtelenek, akkor az is igaz, hogy a jó szándék a tettek nélkül ugyancsak elégtelen. Egyszóval a jóság és a szentség összetett, teljes, vagy ha úgy tetszik, többdimenziós voltát kéri számon a farizeusokon Jézus.

A farizeusokkal Jézus sokat foglalkozik, nagyon sokat; ami arról is árulkodik, hogy érdemesnek tartotta őket a vitára a szadduceusokkal szemben. A farizeusok soraiból valók Nikodémus, Arimateai József, és Szent Pál. Annás és Kaifás főpapok ellenben a szadduceusokhoz tartoztak. A farizeusok kemény és büszke konzervatívok voltak; a szadduceusok hitetlen progresszívek. Mind két fél egyetértett abban, hogy Jézus veszélyes a számukra.

Kik napjaink farizeusai és szadduceusai? Semmi esetre sem azok, akik hiszik az Egyház tanítását és szerető jó szándékkal ennek érvényi is kívánnak szerezni maguk és mások lelki üdvét szem előtt tartva. A neo-farizeusok névleg ragaszkodnak a katolikus hagyományhoz, ám azzal ellentétes gyakorlatokat akarnak bevezetni, míg a neo-szadduceusok azok, aki nyíltan meg akarják változtatni az isteni kinyilatkoztatás eredeti és katolikus értelmét. A mai farizeusok és szadduceusok elsősorban a családdal, a házassággal és a szexszel vannak elfoglalva.

Jézus a házasság felbonthatatlanságát hirdette, visszaállítván a természetjogot, amitől a zsidók Mózes engedélyével eltértek, ám Jézus azt mondja nekik, ez nem volt Isten tervébe illő: „kezdetben nem így volt”; sőt Jézus a házasságot szentségi szintre emeli, és természetfeletti valósággá teszi: „Amit az Isten egybekötött, ember szét nem válassza”. A mai farizeusok és a szadduceusok ilyen, vagy olyan okból kifolyólag, de elutasítják Jézus szavát, és a saját véleményükkel helyettesítik azt. Ők „irgalomnak”, „kísérésnek”, „egy pappal való párbeszédnek”, „püspöki hatáskörnek”, „belső fórumnak”, „az Egyház életébe való teljesebb beilleszkedésnek” nevezik azt, ami tulajdonképpen a hatodik parancs felfüggesztése, azaz házasságon kívüli szex. Az Egyház ezt mindig is halálos bűnnek tartotta, és mint minden más bűnre, erre is kizárólag csak Jézus Krisztus gyógyírét tudta alázatosan felmutatni, vagyis a bűnbánatot és a megtérést.

A Keresztelő nem keményszívűségből bélyegzi „viperák fajzata”-ként a farizeusokat és a szadduceusokat, és nem önigazultságból figyelmezteti keményen Heródest a házasságtörése miatt, hanem az Isten és a lelket iránti szeretetből tesz így – (ki merné ezt vitatni?). A képmutatók és a keményszívűek Heródes és a tanácsadói voltak, akik azt állították, hogy a bűnbánat nélküli házasságtörő állapota összeegyeztethető a Szentírás tanításával. Sőt, Jézus maga mondja, hogy az újraházasodás a mózesi korban, aminek végleg véget is vetett, a zsidók keményszívűségére vezethető vissza. Ma Mózes új tanítványai, a neo-farizeusok, az "irgalom" nevében a házasság intézményét csúfoló keményszívűséget hirdetik.

Akik a tanítást védik, nem a farizeusok és a szadduceusok, hanem II. János Pál, a Keresztelő, és az Úr követői.

http://www.corrispondenzaromana.it/farisei-e-sadducei-del-nostro-tempo/

2015. november 5., csütörtök

Eretnek teológusok: készüljetek a keserű harcra! (New York Times)

Izgalmas csetepaté alakult ki a szinódust követően az egyébként teljesen liberális New York Times egyetlen katolikus újságírója és a Jezsuita Teológiai Akadémia között. Dióhéjban: Ross Douthat  (NYT) leeretnekezett egy a Kasper javaslat mellett elkötelezett jezsuita teológust, és az pedig minden intézményes tekintélyét latba vetve egy nyavalygó nyíltlevelet írt akadémikus kollégáival együtt a New York Times szerkesztőjének, hogy Douthat nem is teológus, így illetéktelen teológiai kérdésekben állást foglalni, továbbá bárkit bármiért leeretnekezni hallatlan barbárság, és egyébként is a NYT-tól többet várnának

Douthat válasza a „tisztelt professzoroknak” hihetetlen éles, és megerősít abban az axiómában, hogy sose higgy a teológusoknak, az egyháznak higgy!, valamint jelzi egy kor végét, amikor is akadémiai magasságokban katolikus teológiaként bármit (értsd: protestantizmust, modernizmust, liberalizmust és ateizmust is) el lehetett adni bármifajta számonkérés nélkül. Eljöhet végre az az idő, amikor nem lesz végre szalonképtelen számon kérni teológusainkon és lelkipásztorainkon a Bibliát és a Katekizmust, mellyel mostohaként bánnak már évtizedek óta oly sokan közülük!

Ross Douthat (NYT) vs. James Martin (SJ)
Meglehet, hogy a mai eretnekek próféták, és az Egyház valóban fel lesz forgatva, és ezek az ellenvetések is el lesznek felejtve a hagyományos katolicizmus többi részével együtt. Ha ez így is lesz, az fogcsikorgatva fog eljönni, és nem csupán szép szavak és akadémiai tekintélyfitogtatás által. Ehhez keserves polgárháborúra lesz szükség. – fejezi be Douthat a cikkét. De vissza az elejére!

Douthat ezt írja:

… Tényleg nagy jelentőségű megosztottság figyelhető meg az Egyház legmagasabb szintjein is abban a kérdésben, hogy az elvált-újraházasodottakat Eucharisztiához szabad-e engedni, és ez mit is jelentene tulajdonképpen. … Ebben a vitában viszont egyedül a hagyományos álláspontot képviselőknek vannak jó érveik. …Egyrészt, ha az elvált újraházasodottak áldozhatnak, akkor az Egyház hagyományos tanítása arról, hogy a házasság felbonthatatlan, kiüresedik. Másrészt az Egyház tanításának a megváltoztatása ezen a ponton megrengetné az általánosabb katolikus nézetet is a szexualitásról, a bűnről és a szentségekről – és ezután a gyónáson keresztül jogosan kérhetnék az Eucharisztiát az együtt élő nem házas párok, az aktív homoszexuálisok, és a poligámiában élők is.

Majd így folytatja:

Mindez, ahogy önök megjegyezték (a professzorok), csak egy laikus újságíró véleménye, és éppen ezért próbáltam figyelmesen meghallgatni a tudományos fokozatokkal rendelkező teológusok érvelését a liberalizáció mellett. Három fő állítást figyeltem meg a mondanivalójukban. Az első az, hogy a változás pusztán pasztorális volna és nem tanításbéli, és mindaddig, amíg az Egyház mondogatja, hogy a házasság felbonthatatlan, addig semmi forradalmi nem történik.

Ez meglehetősen úgy hangzik, mint mondjuk az az állítás, hogy Kína nem is ment keresztül kapitalista fordulaton, csak azért mert továbbra is egy magát marxistaként beazonosító párt vezeti az országot. Nem: a politikában éppúgy, mint a vallásban is, ha egy doktrína a gyakorlatban kiürül, akkor az üres is, bármit is mondjon a hivatalos retorika.

Amikor ezt valaki felhozza, akkor a reformerek álláspontot váltanak, hogy talán ez a kérdés mégis doktrinális, de nem minden doktrína egyformán fontos, és amúgy is a katolikus doktrína fejlődik az idő múlásával.

Csakhogy a doktrína fejlődése elmélyíti az Egyház tanítását, nem pedig megváltoztatja vagy szembemegy vele. Ez az elv nyilvánvalóan sok további vitára adhat okot [hogy mi számít elmélyítésnek]. De eltörölni Jézus saját szavait a házasság és a szexualitás aligha csekély jelentőségű kérdéseiben egyértelműen nem organikus fejlődés és a doktrína elmélyítése, hanem „hátra arc”.

Ekkor jön a harmadik állítás [ami a professzorok levelének lényege volt]: „nem vagy teológus, nem értheted”. Valóban nem vagyok. De a kereszténység sem egy ezoterikus vallás, melynek az igazságai csak az akadémián megvilágosultak számára ismerhetőek. Ez a dinamikus érvelés (melynek a célja sem egyértelmű) azt a benyomást kelti, hogy a reformerek szándékosan alábecsülik a saját álláspontjuk jelentőségét, abban a reményben, hogy majd idővel a konzervatív katolikusok is beállnak a sorba.

De mi is az igazi álláspontjuk? Az, hogy bármi, ami katolikus, megváltozhat, ha eljön az ideje, és a doktrína „fejlődése” csak egy eszköz, hogy lépést tartsunk a nagybetűs Történelemmel, bármennyit hanyagoljunk is el mindeközben az Újszövetségből.

[…] Nyíltan megmondom célozgatás nélkül, hogy ez az álláspont eretnekségnek tűnik, az eretnek szó bármely értelmes definícióját véve.

Meglehet, hogy a mai eretnekek próféták, és az Egyház valóban fel lesz forgatva, és ezek az ellenvetések is el lesznek felejtve a hagyományos katolicizmus többi részével együtt. Ha ez így is lesz, az fogcsikorgatva fog eljönni, és nem csupán szép szavak és akadémiai tekintélyfitogtatás által. Ehhez keserves polgárháborúra lesz szükség.

Nos, hát kedves professzorok: üdv a csatatéren!